Krefiti

Mikor rá gondolt, szemei csillogtak, mint a gyermeknek, mikor ránéz a játékára, ami az egész világot jelenti számára. Mosolya és kivirult arca minden érzelmét elárulta, mit szíve rejtett. Tudta, hogy soha nem akarja elveszíteni, és jobban fog rá vigyázni, mint a saját életére… Ezt csak azok érzik, akik tiszta szívből és olthatatlanul szeretnek valakit. Egy megfizethetetlen vágy, mégis bárkiben lángra gyúlhat, s az illető első percben meg sem érti, talán tiltakozik, de amikor meglátja, nem tud uralkodni magán. Védeni, szeretni akarja, s ha bármi bántja, támasza lesz, míg él.

Versbe írnám,
mit nem lehet,
igen fájok ott belül,
papír issza sós cseppemet.

Elküldi az omló nap a mohó szélnek levelét:
„Szerezd meg a kék keserű óriásnak a tenyerét!”
Markában lélekhozó, éltető port tartogat,
heverésző manók fölött énekel dalt, hangosat.

Dallamos kürtjét a kadmium június már megfújja,
táncoló fák lombkoronái virulnak most újra…
A virágos nyár kicsalogat,  angyalai sárgák,
kacagnak és bújócskáznak, nőnek a kertben a spárgák…

Két könnycsepp egyszer összegördűlt
És vándoroltak szótlanul
A csillagok figyelték őket
És fűszálacskák a hó alul.

Édesanya, édesanya,
ez az ember első szava.
Nem hiába, nem hiába
ő a legjobb a világba.

Az élet egy tiszta vizű forrás,
mely csordogál időkön át.
Ha a tettek mezejére kell, hogy lépjen,
megindul a forrás, s egy pillanatra folyóvá lesz.

- Neked miért van oly fényes tarajad?
- Mert engem masnis tyúkanyó nevelt.
- Neked miért van csillagos farktollad?
- Mert kakasapám a Hold fölé emelt.
- Neked miért van oly köszörűs hangod?
- Mert  a hajnal deres koronát ád!
- Neked miért van oly umbrástollú  begyed?
- Mert  zöld köpenyem most adtam rád.

A tyúk nyugodt volt. Nem kérdezett tovább.
Így lett az előző napnál is ostobább…

Csak pár centire feküdt tőlem. A takaróm körbefonta a testét, hosszú ujjai úgy vesztek el sötét hajában, ahogy én tettem minden pillanatban, amikor a szája túl közel került az enyémhez. Teste végig nyúlt az ágyon, a levegőt hosszan, és mélyen vette, látszólag nyugodtan aludt. Ahogy próbáltam belevésni a tudatomba ezt a pillanatot, szerencsétlenebbnek kellett volna éreznem magam, mint bármikor: magzatpózban feküdtem, fáztam, és borzasztóan fáradt voltam. Mégis olyan volt, mintha én lennék a világ legszerencsésebb játékosa: csupán a sors keze segített abban, hogy megnyerjem, épp ezért hihetetlen, és felfoghatatlan volt, hogy itt feküdt mellettem. 

Gondolataim elapadtak
Szavakba nem tudom leírni álmomat
Szabadság és még több volt benne
Minden mi az életem
Nem volt benne árny
Semmi nem rondította el tisztaságát

Rám ragadt a bohócruha
Levenni nem tudom talán soha
Színes, buggyos jelmez eltakar mindent
Csak erőltetett nevetésem maradt meg
A festett könnycseppet az arcomon lassan megszokom
A küzdelmet feladom

Nem akarok érezni,
nem akarok szenvedni,
csak egyszerűen aludni,
pihenni, mély álomba szenderülni,
gondok és bú nélkül.

Kedves nyár, hol vagy már?
fagyoskodtunk sokat már
hiányoljuk meleged
unjuk már a hideget.