Krefiti

Postagalamb helyett e-mail, bálok helyett diszkó, avagy hogyan is változtak ismerkedési szokásaink a hosszú évek folyamán.
Nagyszüleink korában nem volt annyi szórakozási lehetőség, mint manapság. Fogalmuk sem volt arról, hogy mi az a mobiltelefon vagy internet, mégis jól megvoltak nélkülük. Akkoriban bálokba, különféle mulatságokba, teadélutánokra jártak a fiatalok. Ez annyiban különbözött a mai szórakozóhelyektől, hogy kötött volt az öltözet, a zene, sőt még a beszélgetés témája is szinte csak a kultúra körül foroghatott. Gyakran előfordult, hogy az egyik szülő is jelen volt az ismerkedés alatt. Végül, ha a legény szimpatikusnak találta a leányt, engedélyt kellett kérnie a családfőtől, hogy udvarolhasson szeme fényének.

A napjainkban láttam egy videót info órán egy férfiról, akinek nem voltak végtagjai. A neve Nick Vujicic. A videón egy iskolában tartott "előadást". Az első 20-30 percben elmeséli, milyen vidám történeteket tartogat ő a tarsolyában. Igazándiból már a videó 15-20. percében olyan szintű kisugárzást és magabiztosságot tudhatott magáénak, hogy "elfeledkeztem", elkerülte a figyelmemet az, hogy ő tulajdonképpen lábak és kezek nélkül kénytelen élni.

Ha egy szóban akarnám meghazudtolni magam, és földhözragadt, halandó gondolkodással csak az objektív tényeken tekeregnének az agytekervényeim, akkor biztos a NEM válaszra voksolnék. Azonban nem csak kenyéren él az ember. Az áram és a levegő is létezik, pedig nem látjuk. Mégis mennyire fontosak... Nincs igazam?

Az élet mindenkinek mást jelent. Mint ahogy nincs egyértelmú megfogalmazás a szerelemre, úgy nincs az életre sem. Valaki megbecsüli, valaki elpazarolja, valaki vigyáz rá, más pedig véget vet neki.
Mi viszi rá az embereket az öngyilkosságra? 2 típus létezik: A lelki gondokkal küzdő és az elmezavaros.

Manapság az utcákon sétálva barátnők sereglete mosolyog egymásra. Még a semmin is nevetnek... Senki se érti őket, mégis, mintha már megszokott lenne ez a mai világban. Pedig feltehetnénk azt a kérdést, hogy miért? Miért tűnnek mindig olyan boldognak? Miért nevetnek mindenen, és főként, miért nevetnek az életen?! A válasz egyszerű...

Az ORTT 1999 óta folyamatosan méri a műsor-előzetesekben fellelhető ártalmas elemeket. Az eltelt közel egy évtizedben az előzetesekben mért „erőszakarány” 45 százalék volt.
Napjainkban már teljes műsoroknál ez meghaladhatja a 60 százalékot is.
A tévé, a mozi ráadásul sokkal több ingert sugároz felénk adott idő alatt, mint bármi más.
A kapott tájékosztatást készen, vizuálisan kapjuk, a technológia fejlődésével sokkal gyorsabban fogjuk fel az eseményeket, a többi információ áradattal, morális pánikokkal pedig jobban tudunk azonosulni a szereplőkkel.

A napokban töltöttem be a 14. életévemet. Pár héttel ezelőtt a barátaim gyanús viselkedésére lettem figyelmes. Mikor közéjük álltam vagy ültem, hirtelen a beszélgetés félbeszakadt. Gondoltam magamban: biztosan valami pletyka, amiről nem kéne tudom, mert csak felhúznám magam rajta és jót akarnak nekem. Azonban egyre gyanúsabb lett az egész helyzet. A barátnőm sokat beszélgetett a családommal és a másik településen élő barátaimmal is. Bele is gondoltam, hogy kitaláltak valami meglepetést, de erre azért nem számítottam.

Ha távolról ránézünk jó öreg oktatásügyünkre, első pillantásra ma már nem tudástól szomjas diákok serege és az ismereteiket, a tapasztalataikat hőn átadni vágyó tanárok tömege az, amin megakad a szemünk, hanem a jogaikat mindenáron érvényesítő diákokon és a diákjogok pergőtüzében vergődő tanárokon. Visszhangtalan a pedagógusok elkeseredett figyelmeztetése: „Fiatalok, nem csak jogaitok, hanem kötelességeitek is vannak!”